Fa Nándor nagyinterjú a Playboy magazinban

Fa Nándor teljesítette a Vendée Globe egykezes földkerülő vitorlásversenyt. 93 nap alatt 24 500 mérföldet tett meg.
Előfizetek

Fa Nándor teljesítette a Vendée Globe egykezes földkerülő vitorlásversenyt. 93 nap alatt 24 500 mérföldet tett meg.

Az interjú a Playboy 2015 július-augusztusi lapszámában jelent meg.

„Nagyon zavarná, ha kicsit személyesebbre vennénk a beszélgetést?” – szegeztem Fa Nándornak a kérdést szinte rögtön, a köszönés és a kézfogás után. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy nem nyílik meg annyira az interjúkban, annak ellenére, hogy ennél magányosabb sportot, ami kiélezetten a versenyzőről szól, keveset ismerek. „Soha nem volt ambícióm, hogy kitárulkozzam, de ha úgy kérdeznek, úgy válaszolok. Nincsenek titkaim sem a személyiségemet illetően, sem egyéb területen. Eddig a világot ez érdekelte belőlem.”

Fa Nándor az év elején vett részt a Barcelona World Race nevű, a földet nonstop átszelő vitorlásversenyen, amelyen Spirit of Hungary nevű hajójával és a fiatal, új-zélandi Conrad Colmannal indult. Komoly technikai problémák nehezítették számukra a BWR-t, egyszer a mezőnyt elhagyva kiálltak szerelni;
összességében 8000 mérföldet tettek meg sérült tőkesúllyal, ebből pedig ezret egy végzetesnek tűnő ciklon elől menekülve.

A 61 esztendős sportemberrel székesfehérvári cégének központjában találkoztunk szűk hónappal a 110 napos verseny után, de ha úgy tetszik, bő évvel a 2016 novemberében induló Vendée Globe előtt. Mert indul, igen, és ott már ismét egyedül.

Playboy: Azért kérem alaposabb kitárulkozásra, mert – mint minden sportoló – ön is példát mutat. És efféle, embert próbáló teljesítménynél talán különösen fontos ez.

Fa Nándor: A példamutatás már inkább indirekt hozadéka a tevékenységnek. Nekem ez sosem volt célom – sem fiatal koromban, sem most –, ugyanakkor tudomásul veszem, ha az ember a kirakatban él, akkor egyszer csak odafigyelnek rá mások is, óhatatlanul egyfajta összemérési mértékegységgé válik. Ezzel nincs semmi baj, de sosem volt célom, hogy bárkinek – kicsinek vagy nagynak – etalonjává váljak.

Playboy: Akkor essünk túl az általános kérdésen, hogy mégis mi a célja az egésszel?

F. N.: Nézze, amikor annak idején még a Szent Jupáttal elkezdtük, a kalandvágy vitt bennünket. Borzalmasan taszított minket a világ, a bezártság, a korlátok közé szorított élet, amiben éltünk mi meg a szüleink, nagyszüleink, akiken láttuk az eredményét – fáradtságukon, fásultságukon, áldozatvállalásukon, reménytelenségükön. Gondolati és fizikai kényszerpálya volt ez, ahonnan menekülni kívántunk kifelé, a nagyvilágba. De elsősorban a kalandvágy vitt. Ez aztán nálam lassan, de nagyon biztosan átfordult: nagyon érdekelt a technika, a természet, majd már hozadékként egyre jobban vonzott a tökéletes önmegismerési folyamat. Olyanokat tudtam meg magamról, amiket korábban nem. Egész egyszerűen újraértékelődött a múltam, a szüleim, a barátaim és egy csomó jelenség, ami mellett vagy elsiklottam, vagy pökhendi módon ítéltem meg. Később, főleg, ha az ember teljesít, rájön, hogy semmit nem kreált, és elkezdi mások életútját, küzdelmeit értékelni, helyére tenni. Szóval, ez a világ-, ön-, értékrend-megismerési lehetőség szintén csak vonzott. Első alkalommal rájöttem, hogy az utazásnak van ilyen aspektusa is, második, harmadik alkalommal már vártam. Szeretem, hogy az a környezet teljesen más gondolatokat hoz ki belőlem a világról, mint azok a sztereotípiák, amik itthon körülvesznek. Itt azt kell gondolni, venni, hinni, amit akarnak, hogy gondoljunk, vegyünk, higgyünk. Ott meg, abban a vegytiszta világban előjön belőlem az én: hogy ki is vagyok, mit is tartok helyesnek, milyen a viszonyom a természethez, az Atyaúristenhez, a családomhoz... mindenkihez. Az utóbbi utakon már jelentős motivációs tényező volt, hogy mindezt újraéljem.

Kép

Playboy: Mikor van erre ideje az óceánon?

F. N.: Egyfolytában. Amikor húzom a kötelet, meg csörlőzök, meg cipelem a vitorlát, meg hajtogatom, meg navigálok... A gondolat bevillan, aztán tovább görgetem. Amikor leülök, kisimulnak ezek, és van, amikor elkezdem leírni...

Playboy: Ez meditáció!

F. N.: Nekem Diogenész jut eszembe a hordójával. Tény, hogy meditáció és nagyon élvezem ezt az aspektust.

Playboy: Térjünk vissza ahhoz, hogy taszította a rendszer: miért nem disszidált?

F. N.: Annyira nem menekültem. Pedig ki is mentem bátyámhoz Nyugat-Németországba azzal a biztos tudattal, hogy maradok. És amikor ott voltam a jólétben, láttam a szép házakat, a szép autókat, a szép embereket, a szép rendet, mégis rájöttem, amit én keresek, az ott nincs, és hazajöttem. Ugyanakkor a taszítás változatlan volt, csak sokkal inkább a természetes irányba. A legerősebb vonzás a tenger felé volt, ráadásul abba az irányba gyúltak a zöld lámpák.

Playboy: Tehát akkor nem a mai nyugati társadalomra jellemző biztonságkereső, elkényelmesedett lét volt az ok?

F. N.: Az emberi társadalom, vagy annak kényszerei elől sosem menekültem, ezt vállalom. Igen, van egyfajta kényszer, amit sok ember érez ebben a szabadságban, ami istenverés számára, mert nem tud mit kezdeni vele. Mondják, hogy a szabadság egyenlő a pénzzel, de szerintem nincs így, mert én mindig az alkotásban találtam meg a szabadságot. Pont ezért szeretem a hajót, ami végtelen játéktér, ahol el lehet veszni a részletekben. Hogy kitömött zsebbel elvonuljak a monte-carlói kaszinóba vagy egy nagy jachtba beüljek – nekem az nem szabadság, az maga a tömény idiotizmus. Ehelyett kimegyek a tengerre, és az előkészülettel együtt ott kint megélem a szabadságot, ami maga az emberi lét.

Playboy: Ön hisz valakiben, valamiben?

F. N.: Hogy a fenébe ne!

Playboy: A Barcelona World Race után nyilatkozta, hogy amikor ezer mérföldön át menekültek a ciklon elől a lifegő tőkesúllyal, valaki fogta a kezüket. Ön mit gondol, ki?

F. N.: A fél életemet azzal töltöttem, hogy kerestem a választ erre, és ugyanúgy nem találtam meg, ahogy mások sem. Én akárhányszor elkezdtem istennel társalogni, rájöttem, hogy magammal beszélgetek. Már csak azért is, mert többnyire egyedül voltam ilyenkor.

Playboy: Szóval, ki?

F. N.: Nagyon sokáig csak és kizárólag magamban hittem, de aztán rájöttem, hogy fogják a kezemet. Nem mindig, de néha igen. Ha vulgáris akarnék lenni, azt mondanám, ez szerencse. Egyébként pedig nem tudom körbeírni; nevezzük Neptunnak, istennek... az én istenemnek. És az, hogy a fél világot végighajózom törött tőkesúlycsavarokkal, ebben benne van az én tapasztalatom, tudásom, küzdelmem, meg a társamé; benne van hatalmas szerencse, amit csak azért hívunk így, mert nincs rá jobb magyarázatunk, és nyilván benne van valami, ami egy idő után – nem azonnal, nem holnap, nem a jövő héten – megtanítja az embert letérdelni és imádkozni. És ez történt velem. Olyan hosszan, olyan irdatlan nagy feszültségben éltünk a legutóbbi versenyen, amikor másfél hónap alatt nyolcezer mérföldön keresztül minden hullámra azt hittük, az lesz az utolsó. És mégis teljesítettük a fő célt, végigmentünk, a hajóval pedig hazahoztam minden tapasztalatomat. Az úton, amikor a küzdelmeinkben jócskán benne voltunk, elhatároztam, ha hazaérünk, a befutóban félrevonulok és elmondom a magam imáját, mert ennyivel tartozom. Így is tettem. És nagyon jólesett. De a mai napig nem tudom megmondani, amikor letérdelek és imádkozom, kihez teszem.

Kép

Playboy: Az óceánjárás már függés önnek azokkal a részletszépségekkel egyetemben, amiket említett?

F. N.: Nem, mert hamar rájön az ember, hogy sosem ugyanazt kapja. Például mindig más gondolatok jönnek.

Playboy: Ön szerint mitől lesz az extrémsportoló túlélő vagy áldozat?

F. N.: Egyszerű válasz megint a szerencse lenne, de ennél jóval komplikáltabb. Én valamikor régen, amikor fiatalabb voltam és sokkal önteltebb, azt mondtam – és ez filozófiai értékrend volt nálam –, hogy a szakmai felkészültség mértékével a szerencsefaktor kitolható. Most már azt gondolom, ez nagyon ostoba gondolat.

Az 1996-os Vendée Globe-on akármit csináltam, folyton falnak ütköztem. Ekkor rájöttem, a szerencse mindig ötven százalék: nagyon egyszerű igen-nem kérdés. Tehát abban, hogy az ember a vállalkozásában életben marad-e vagy sem, nagyon nagy halmaz van abból, hogy mennyire felkészült és hogyan válaszol a kihívásokra... De a felkészülést ki is kell venni ebből az egészből, mert ha valaki felkészületlenül megy oda, az egész egyszerűen hülye. A túlélés attól függ, hogy abban az időpillanatban, amikor döntést kell hozni, képes-e az ember hideg fejjel gondolkodni és hasznosítani mindazt a tudást, ami benne van. A cselekvő ember – ilyen vagyok én – minden pillanatban latba tudja vetni minden erejét és tudását ezredmásodperc alatt.

Playboy: Nándika is ilyen volt már?

F. N.: Mondhatnám, hogy nem tudom, mert sokáig féltem a kutyáktól: egyszer megijesztettek vele. Egy olyan élményem van, amiből következtetni tudok, milyen lehettem gyerekfejjel. Kissrác voltam, 11-12 éves. Sötét külvárosi házban laktunk, ahová mentem haza este. Nálunk a kapukulcs szögön volt, amiért be kellett nyúlni leakasztani. Ez volt a „biztonsági” zár. Bátyám előttem ért haza és látta, hogy érkezem, de én őt nem vettem észre. Beállt lesbe, és amikor benyúltam a kulcsért, megfogta a kezem. Arra emlékszem, hogy azonnal végigvillant, hogy mi lehet ez, és egyszerűen, hideg fejjel beszóltam neki, hogy engedje el a kezem. Azonnal mérlegeltem, hogy nem lehet idegen vagy ellenség.

Playboy: Vagyis kiderült, nem öntől kell megkérdeznem, hogy fejleszthető-e ez...

F. N.: Ami zsigeri szinten nem jön, születésünkkor nem hozzuk magunkkal, az sokkal nehezebben fejleszthető. De a pszichológusok többet tudnak erről.

Playboy: A tengeren megtapasztalt meditációszerű élményei nyomán keresett olyan módszert, ami ugyanazt az érzést hozza be itthon?

F. N.: Nem, soha. Egyébként itthon, amikor bemegyek a műhelybe és beállok a satupad mellé, akkor is gondolkodom, csak másképpen. A közeg más, ami mást indukál az emberben. Túl közel van a világ itt, amit mi civilizációnak hívunk, ami – ha úgy tetszik – óvó, vagy ellenséges és kihasználó, ami az otthonunk. Az igazi otthonunk! Ha extrémsportolóval beszél, aki azt mondja, hogy neki az igazi otthona a hegytető, a tenger mélye vagy a százméteres hullámok, ne higgye el neki! Az ember arra ítéltetett, hogy szárazföldön, emberi társadalomban éljen. Hányszor hallottam, hogy azt mondja valaki, ő a tengeren érzi magát otthon, és mindig rosszul vagyok tőle. Aki a tengeren érzi magát otthon, az még nem volt igazán a tengeren. Én szeretek a tengeren lenni, vágyom oda, szeretem, de rohadtul örülök, amikor visszatérek – egyes-egyedül itt, a szárazföldön érzem magam otthon.

Playboy: Milyen irányba változik a vitorlássport napjainkban?

F. N.: Más típusú személyiséget kíván ma a vitorlázás. Ennek a személyiségnek erősen technokratának kell lennie, aki az összes technikai elemből összeállítja a kész hajót. Aztán azt a nagy társaságot, amelynek tagjai minderre képesek volnának, nagyon megszabdalja, hogy mindinkább az extremitást tűrő emberek kellenek, fizikailag és mentálisan egyaránt. Az, hogy hetekig hideg körülmények között, nagy sebességgel nagy hullámok között vágtatunk, hihetetlen stressz. Ha a korábbi 8 csomó helyett 25-tel vágtat az éjszakában tízméteres hullámok között, egyáltalán nem biztos, hogy a feje elbírja. Vagyis nemcsak a tudásanyag növekedett, hanem a teljesítmény is, amit meg kell tudni élni hideg fejjel heteken, hónapokon át.

Playboy: Azt hittem, a pénz döntő fontosságú. Ehelyett nemhogy nem billent át a financiális oldalra a sport, hanem még inkább az emberi tényező számít?

F. N.: Higgye el, a pénz az utolsó, ami számít.

Playboy: Akkor mi volt a probléma a Barcelona World Race-en? Nem vette fel a fonalat technikailag?

F. N.: Legjobb tudásom szerint terveztem meg a Spirit of Hungaryt, majd megépítettük. Nekem tizenöt év kiesett. Szellemileg követtem, de fizikailag nem voltam benne. Egy példát mondok, ami száz helyre behelyettesíthető. Megcsináltuk a tőkesúly elképesztően bonyolult rendszerét. Itt nemcsak egy vasat kell odacsavarozni és kész, hanem rendkívül komplex az egész: komputer vezérli, hidraulika mozgatja, és hogy lássam, mi történik vele, polikarbonát lemezzel burkoljuk le felülről, amit csavarokkal rögzítünk. Nincs mese, ahhoz le kell menni a déli óceánra és meg kell tapasztalni, hogy ennek mi a problematikája, mert amikor 12 méteres hullámba 25 csomós sebességgel beleesett a hajó, a tőkesúly bokszában akkora nyomás keletkezett, hogy mindenhova bement a tengervíz, többek között a tőkesúly hidraulikáját, a komputertechnikát is tönkretéve mindjárt a verseny elején, a Jóreménység-fok alatt. Ilyet nem lehet kitalálni tervezőasztal mellett.

Való igaz, hogy Conrad, a szakmát tanuló fiatal vitorlázó, aki csomó mindent, főleg a digitális oldalon jobban tudott, mint én, szívesebben szuggerálta a képernyőt, miközben én a felhőket nézegettem. Egyébként pedig mindkettő kell. Mert a számítógép a pillanatnyi adatok alapján azt mondja, hogy reachert kell húzni, vagyis a pillanatnyi szélre reagál, de nem látja a hullámokat, a felhőket és a pályát. Én meg pontosan tudom, hogy abból a felhőből húsz perc múlva más irányú, más sebességű, szögű szél fog fújni. Ha én akkor felhúzok egy reachert tizenöt perc alatt, akkor megyek vele három percet, majd küzdelmesen leszedem és húzhatok fel másikat...

A végére Conraddal rendkívüli módon összecsiszolódtunk: én beletanultam a digitális világba, ő pedig elkezdte nézni a felhőket.

Kép

Playboy: Tehát akkor ez előkészítő verseny volt a jövő évi Vendée Globe előtt?

F. N.: Annak szántuk, persze nem hirdettük, mert elég sértő lett volna a Barcelona World Race-re azt mondani, hogy felkészítő. De lássunk tisztán: földkerülő versenyre nem mehet olyan hajó, amely egy-két transzatlantit vagy hasonlót meg nem tett. A hajó összes problémája ott derül ki.

Playboy: Most jut eszembe, hogy korábban, amikor a túlélésről beszélgettünk, nem említette a fegyelmet, ami sok extrémsportoló szerint sarkalatos pont.

F. N.: Igen, én is azt gondolom, hogy nagyon szigorú önfegyelem kell a gondolatokban, a cselekedetekben és minden egyes mozdulatban. Akiben ez nincs meg, bele se fogjon. Az óceánon minden mozdulatom tudatos. Még álmomban is. Tudatosítok magamban mindent, amikor hagyom magam elaludni, hogy tudjam, amikor ugranom kell, mit csináljak. Minden meggondolatlan mozdulatnak ára van!

Playboy: Ezt az önfegyelmet mennyire ültette át a civil életébe?

F. N.: Ez egyébként kényelmetlen a környezetemnek, de én nagyon fegyelmezett ember vagyok itt, a szárazföldön is. Sokan azt gondolják rólam, hogy szigorú, öntörvényű ember vagyok. Tudok nagyon szélsőséges, vidám, boldog és szomorú lenni. És egyébként elég romantikus is, hogy akár elbőgjem magam.

Playboy: Ezt a szélsőséges viselkedést magával viszi az óceánra?

F. N.: Ott is vidám vagyok és néha ott is rám tör az elemi boldogság... de ugyanúgy a pesszimizmus is. Ez utóbbit sokkal nehezebb kezelni, és megtanulni, hogy az ember ilyen „minden le van szarva” állapotban ne hozzon döntést.

Playboy: Ezt hogyan valósítja meg?

F. N.: Teljesen tudatosan. Amikor negatív szériában vagyok, mert aznap minden leesett, elszakadt, eltört, elestem, megállt vagy szembefordult a szél, akkor teljesen félresöprök minden érzelmet, majd pontról pontra, arra a dologra koncentrálva hideg fejjel döntést hozok, és ha kell, cselekszem. Kardinális, az egész történetet befolyásoló döntést azonban ilyen állapotban nem hozok.

Playboy: A tengeren azért nem ön diktál, amikor – mondjuk – ciklon közeledik fenyegetően?

F. N.: Az nem lényeges döntés.

Playboy: Ja, bocs. A hatméteres hullám vagy a ciklonból érkező 70 csomós szél nem lényeges?

F. N.: Az rutin. Lényeges alatt az életünket és a teljesítményünket befolyásoló döntéseket értem. Például azon napokig törtük a fejünket, hogy kikössünk-e a verseny közben. Pedig akkor rámehettünk volna a középmezőnyre... De a szirénahang megszólalt, hogy ezért túl nagy árat fizetnénk a már törött tőkesúllyal.

Playboy: Hogy áll a motiváció felépítésében a jövő évi Vendée Globe előtt?

F. N.: Rendkívül izgatottan várom, hogy az oly módon felújított hajóval, ami most a fejemben van, elinduljak vitorlázni és összemérjem magam a többiekkel. Ez a két év még bennem van, aztán mondanám kincstári optimizmussal, hogy jöjjenek a fiatalok. Egyébként nem jönnek. Ha egy embert alkalmasnak látok rá, már nagyon boldog vagyok.

Playboy: Kire vár?

F. N.: Olyan emberre, akinek legalább a tudásom egy részét átadhatom itt. Nincsenek titkaim. Annak, amit megtanultam és tapasztaltam, ha bárki bemegy Franciaországban egy vitorlázóakadémiára, a töredékét nagyon drágán tanítják meg. Vannak srácok, akik nyitottak... majd az idő dönti el, ki fut be. De kapkodni itt sem lehet, mert sokszor, amikor megkeresnek, elmondom, hogy: „Barátom, jó úton haladsz, de még csak a b betűnél jársz. Ha elérted az u-t, gyere vissza, aztán megbeszéljük a maradékot.” A c, d, e, f-et megtanítani nem az én dolgom és nem is akarom, főleg úgy, hogy b-ből egyből u-ba akar ugrani. Ebben – tudom, nagyon unalmas és közhelyes, de – végig kell járni az ábécét az elejétől a végéig, ahogy ezen a hosszú-hosszú úton aprólékosan, negyven év alatt én is tettem. H

Keidy Garcés testét csak egy bugyi takarja, de azt is gyorsan letolja

Az amerikai Playboy kapta lencsevégre a szexi modellt.

Meglepő, de a férfiak sokkal nehezebben viselik a szingliséget, mint a nők

Kutatók pedig azt állítják, arra is rájöttek, miért van ez így.

Bomba Bond-lány: A világ egyik legszebb nőjének megválasztott Michelle Yeoh

A malajziai színésznő kaszkadőr nélkül alapozta meg a karrierjét.

Ne maradj le a legfrissebb hírekről

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig azonnal értesülj mindenről.

18
Figyelem
Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretné, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!
A későbbiekben ne jelenjen meg ez az ablak, akkor is felnőtt leszek még.
Elmúltam 18 éves
Még nem múltam el 18 éves

Fizess elő kedvezménnyel és még egy Playboy Exclusive magazint is postázunk

Csak 5950 Ft