Csipak Péter - A Fashion Street alapítója
Csipak Péter szimpatikus, egyáltalán nem nagyképű, inkább elgondolkodó típus. Borzalom. Igazán kellene egy szabály, hogy aki gazdag, az legalább legyen valahol hibás. Valami igazságosságra mégis szükség lenne, nem gondolják?!
Csipak Péter aljas módon fiatalabb nálam, valószínűleg jóképű, de ezt inkább becsüljék meg a hölgyek, én még a lányokkal sem végeztem, nem értek a férfiakhoz. Mindez csak azért bánt, mert életkorához és egyébként még pluszban meglévő kedvességéhez jelentős vagyon is társul, amit ugyan pénzként nem irigylek tőle, de igenis irigylem a képességet, hogy sikeres vállalkozásokat hozzon létre és vezessen, valamint csodálattal szemlélek minden olyan embert, aki nem hülye a pénzhez, mint az én egész családom.
Nálunk divat volt dinnyét egy szem mogyoróra cserélni, és még örülni is neki, erre itt van Csipak Péter, aki ezt vélhetően fordítva csinálja, konkrétan van egy utcája. Szimpatikus, egyáltalán nem nagyképű, inkább elgondolkodó típus. Borzalom. Igazán kellene egy szabály, hogy aki gazdag, az legalább legyen valahol hibás. Valami igazságosságra mégis szükség lenne, nem gondolják?!
Időben jött, leült, megkérdezte, hogy zavar-e, ha rágyújt egy szivarra, de egyébként ésszerűen elegáns zakót és laza nadrágot viselt, mármint üzletemberi mértékkel mérve lazát, nem úgy, ahogy én öltözködöm. Kissé megborzongtam a kontraszton: egy ötcsillagos szálloda bárjában beszélgettünk, s rajtam kapucnis pulóver volt.
Playboy: Hogy indult a mai napod?
Csipak Péter: Reggel hétkor keltem, kávét készítettem a páromnak és magamnak, és reggelit a fiamnak…
Playboy: A fiadnak? Mit?
Csipak Péter: Ma? Szendvicset. Sonkás-sajtosat.
Playboy: És mit csinálsz még neki? Csak tanulok, mert én annyira nem vagyok jó apa, hogy a gyermekem anyja most hívott fel, hogy születésnapja van a fiamnak. Te más vagy, ha jól tudom, te nevelted fel egyedül.
Csipak Péter: Igen, ketten maradtunk Pepével, az édesanyja ötéves korában más utat választott. Sokszor baromi nehéz volt, de soha, egyetlen percre sem bántam, hogy így alakult. Karácsonyra próbálok találó ajándékokat vásárolni, ami egyébként nem egyszerű egy tizennyolc éves srácnak.
Playboy: Úgyis csak 2010-ben jelenik meg ez a beszélgetés, mit veszel neki?
Csipak Péter: Régóta bokszol, zsákol otthon, és azt mondta, hogy szeretné magát kipróbálni igazi ellenféllel is, szeretne már pofonokat kapni. Megjegyzem, szerintem szenzációsak a jobbhorgai, jobbegyenesei, de mondtam, hogy ha tényleg ezt akarja, ez menni fog, így – egyebek mellett – kap tőlem egy három hónapos személyi edzést egy kiemelkedő magyar bokszolóval. Még nem csinálja sportként, és nem is szeretném, ha elindulna ebbe az irányba, ahhoz amúgy is túl későn kezdte – bár Joe Frasier is 18 volt, amikor lement először bokszolni, mert le akart fogyni, néhány év múlva pedig legyőzte Muhammad Alit –, de ez úgysem rajtam múlik.
Playboy: Jó dolog ez… sokat gondolkodtál rajta?
Csipak Péter: Legalábbis próbálom nem úgy megoldani, hogy Armanit, Versace-t vegyek neki. Próbálom nem elrontani, nem egy átlagos elkényeztetett hülyegyereket csinálni belőle, ha már eddig nem tettem. Igyekszem számára helyes értékrendet mutatni, persze, ahogy más sem, így én sem vagyok hibátlan…
Playboy: Mi lesz belőle? Szintén üzletember?
Csipak Péter: Az utóbbi néhány hónapban kezdett ráérezni a dolog ízére, miközben látja, hogy milyen keményen küzdök az árral szemben. Egyre okosabb kérdéseket tesz fel, és egyre jobban érti, mi mitől működik. A Corvinus Egyetemre akar menni. Azt gondolom, hogy jó esélyekkel indul.
Észrevették? A magam végtelenül intelligens módján lopakodom az információ felé, mint valami puma, ami még terepszínű zubbonyt is húzott. Egyszerűen csak szeretném megfejteni a sok pénz titkát, jó, nyilván önök nem akartak soha gazdagok lenni, csak én, le is lehet nézni engem ezért, de most ki fogom szedni Péterből, hogy mi a megoldás, ha valaki arannyal zuhanyozna végre. De csak óvatosan, óvatosan. Apró lépésekben.
Playboy: Te szeretnéd, ha üzletember lenne a fiadból?
Csipak Péter: Azt szeretném, ha azt csinálná, amiben örömét leli és amiben sikeres is. Ha ő egy üzleti érzékkel megáldott srác, akkor legyen üzletember. De az sem zavarna, ha festő vagy sportoló lenne belőle, gyerekkorában fantasztikus rajzokat készített, úgy értem, átlag felettieket. Aztán később már nem érdekelte annyira, így nem képeztettük. Teniszezett is korábban, de a Bollettieri teniszakadémián a megfeszített edzés nem tett jót a fejlődésben lévő térdízületeinek, így hosszabb időt ki kellett hagynia, ami után már nem volt kedve visszatérni.
Playboy: Téged boldoggá tesz az üzletemberség?
Csipak Péter: Engem az alkotás és a siker tesz boldoggá. Maradandót alkotok. Például bevásárlóutcákat hozok létre a belvárosban. Úgy értem, régi, tetszhalott utcákból, ingatlanokból próbálok úgynevezett tematikus fejlesztéssel új utcát létrehozni.
Playboy: Szoktál ezen az utcán úgy végigmenni, hogy „ezt én csináltam”?
Csipak Péter: Nem tudok nem úgy végigmenni rajta. De a sors fintora, hogy mire elkészült, beütött a krach. Úgyhogy még nem tudok teljesen felszabadultan sétálgatni rajta. Büszke vagyok arra, amit létrehoztam, de 2008-ban, amikor elkészült a Fashion Street, beütött először a pénzügyi, majd ezt követően rögtön a gazdasági válság. Úgyhogy mire elkezdhettem volna örülni, és más dolgom sem lett volna, mint figyelni a cég bankszámláját, hogy jönnek a bérleti díjak, addigra elkezdhettem azon aggódni, hogy melyik bérlő megy csődbe. De büszke vagyok rá, mert nem sok ember fejlesztett korábban hasonlót itthon vagy a környező országokban. Hasonló példaként a londoni Carnaby Street-fejlesztést említhetném.
Playboy: Hogy kezdődött? Hány éves korodban lett meg az első millió?
Csipak Péter: Tizenkilenc éves voltam. Nem egymillió volt, ha jól emlékszem, nyolcszázhatvanezret gyűjtöttem egy nyár alatt. Azt csináltam, amit a legtöbb fiatal srác, aki nem tud mit kezdeni magával. Elmentem a vendéglátóiparba, egészen pontosan nyáron a Balaton környékén dolgoztam. Felszolgáltam, portáskodtam…
Playboy: Nyolcszázhatvanezer forint felszolgálásért?
Csipak Péter: Ilyesmi.
Most ájulok el. Leadom a rádiózást, kijelentkezem a képernyőről, és megyek a Balatonra. Jó, speciel most tél van, de ha a nyolcszázat felszorozzuk mai forintra, akkor kijön, hogy szezonon kívül sem lehet rossz a dolog. Felszolgálok, beállok portásnak is. Sőt, csinálom a kettőt együtt, plusz tányérpörgetés és aranyásás. Ámbár ez azért így is furcsa.
Playboy: Ne már. Most komolyan, mi volt a trükk? Áruld el őszintén, volt ebben valami törvénytelen is...
Csipak Péter: Őszintén szólva már nem emlékszem az akkori törvényekre, így arra sem, hogy ez alapján volt-e bármi törvénytelen. Nem mondom, hogy annak a nyárnak minden pillanatára büszke vagyok…
Aha, ez nem lesz könnyű. Vegyük úgy, hogy megvan az első millióm, majd később igyekezni fogok visszatérni arra, hogy mégis honnan.
Playboy: Oké. Mit csináltál ezzel az első pénzzel? Felstócoltad az asztalon? Bankba tetted?
Csipak Péter: Sok utat választhat az, aki elindul az életben. Továbbtanulhat, mehet egyetemre, főiskolára, vagy neki a nagybetűs életnek. Én utóbbit választottam. Felvettek a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolára, de nem volt kedvem bejárni. Úgy hagytam ott, hogy el sem kezdtem. A KVIF helyett a való életet választottam, s időközben ráéreztem a pénz ízére, pláne, hogy az idő tájt zajlott a rendszerváltás is, nem voltak szabályzások, vagy nem mindenben. Például joghézag volt a szerencsejáték-szervezésben is. A megtakarított pénzemet ebbe fektettem.
Playboy: Feltetted ruletten?
Csipak Péter: Nem. Nyitottam egy játéktermet nyerőautomatákkal. A megtakarított pénzemet ebbe tettem, egyébként emlékszem, hogy nagy helyet foglalt az az összeg, mert a legnagyobb címlet az ötszázas volt, és a gyerekszobámban volt egy nagy franciaágy, és a mögött gyűjtöttem eldugva, valami fadobozban, mert nem voltam biztos benne, hogy szerencsés, ha 19 évesen ekkora összeget bankba teszek… A balatoni nyári szezon után néhány héttel, ősszel már meg is nyitottuk a termet.
Playboy: Ezt hogy kellett csinálni?
Csipak Péter: A helyiséget béreltük, de ahhoz nem volt elég pénzünk, hogy béreljük, óvadékot fizessünk, tatarozzuk, játékgépeket vegyünk, ezért kölcsönkértem a nagyszüleimtől, bevettem az üzletbe egy gyerekkori barátomat. Úgy terveztük, hogy másfél-két év alatt fog megtérülni, de hat hét alatt visszajött minden, s attól a pillanattól kezdve aranybánya volt. Egészen addig, míg a szerencsejáték-törvény ki nem jött, akkor viszont becsuktuk. Illetve először a VPOP csukta be, mi még kétszer kinyitottuk, de amikor harmadszor is „lekommandózták” az üzletet, úgy gondoltuk, nem húzogatjuk tovább az oroszlán bajszát.
Playboy: Értem. Mi jött utána?
Csipak Péter: Relatív nagyon sok pénzem lett, s minthogy én sohasem voltam olyan alkat, aki felélte volna azt, amije van, gondoltam, minek fizessünk bérleti díjat, ha meg is lehet venni az ingatlant. Megvettük azt a zuglói épületet, ahol a játékterem üzemelt.
Playboy: Hol kezdett látszani, hogy el fogsz jutni egy utca megvételéig? Az, hogy ezzel a pénzzel építeni is lehet és nem csak zsebbe tömni?
Csipak Péter: Hazudnék, ha azt állítanám, hogy huszonhárom évesen utcát akartam fejleszteni. Mondjuk úgy, hogy míg más kockásra ülte a seggét az egyetemen – amit egyébként ma már irigylek tőlük –, addig én nap mint nap, tárgyalásról tárgyalásra tanultam a saját hibáimból.
Playboy: Átvertek?
Csipak Péter: Persze. Mindenkit átvernek. Az nem művészet.
Playboy: Olyankor mit érzel? Az embert leveszik mások pénzzel. Pláne, ha van. Nem vagy dühös olyankor?
Csipak Péter: De. Magamra.
Összefoglalom: a Balatonra megyek pincérnek, aztán veszek egy utcát, és magamra leszek dühös, ha átvernek. Úgy egyébként pedig erősödik bennem a hit, hogy nem erről van szó, illetve nem ennyiről. Egyszerűen van, aki így szeret építeni, van, aki úgy… Még a végén kiderül, hogy ami kívülről gazdagságnak látszik, az mindössze annyi, hogy mások vagyunk, s akad, aki a pénzt munkaeszköznek tekinti, nem célnak. Borzalom.
Playboy: Mennyire része manapság egy ilyen menő üzletember életének a politika? Mennyire függsz tőle? Naivan azt gondolom, lobbi lobbi hátán.
Csipak Péter: A politikát kizárólag városfejlesztés – konkrétan Belváros-fejlesztési politika – alapján tudom szemlélni. Részben ezektől a döntésektől függ a befektetéseim megtérülésének időtartama. Üzletemberként azt tudom figyelembe venni, ami az elmúlt 15 évben történt. Ha a nemrég elkezdett Főutca-program befejeződik, az egész Belváros tengelye megváltozik, s ez gyorsíthatja az én befektetéseim megtérülését is.
Playboy: Ez nagyon píszí volt. Ne mondd, hogy neked ez ennyi. Vagy ebben az országban csak rajtad kívül hálóz be mindent és mindenkit a politika?
Csipak Péter: Nézd, 15 éve vannak üzleti érdekeltségeim a Belvárosban. Ez idő alatt volt egy polgári és – ha jól számolom – négy szocialista kormányunk, az V. kerületet pedig három gyökeresen más személyiségű polgármester irányította. Szerinted itt tartanék, ha nem tudnám magam függetleníteni a napi politikai csatározásoktól?
Playboy: Sok ember repül rá azokra, akiket gazdagnak tartanak? Sokan akarnak pénzt szerezni tőled?
Csipak Péter: Abban a pillanatban, amikor kiderül rólad, hogy sok pénzt keresel, vagy gazdag és vagyonos vagy – ami két külön kategória –, megszaporodnak a barátaid. Pillanatokon belül nagyon sokan lesznek, akik ott akarnak lenni veled mindenhol. Keresik a társaságodat, meg fognak hívni partikra, felköszöntenek a születésnapodon, névnapodon, és egy rövid pillanatra azt fogod hinni, hogy ez a sok ember mind a barátod. Aztán jönnek azok a helyzetek, amikor kiderül az igazság.
Playboy: Mit figyelsz? Mondj el a tíz rossz jelből kettőt, és akkor még mindig észreveheted a többit.
Csipak Péter: A telefonhívások száma például egyből csökken, ha valakivel már nem fut annyira a szekér. Amíg megy a dolog, addig kevés ember van, akit ne tudnál elérni. Míg ha esetleg éppen hullámvölgyben vagy, akkor kevesebben veszik fel a kagylót vagy még kevesebben hívnak vissza. Azok az emberek, akik általában a pénzemért, vagyonomért keresik a társaságomat – vagy egész egyszerűen csak akarnak tőlem valamit –, ritkán keresnek meg a problémáikkal, az igazi magánéletükkel. Azok az emberek nem mesélik el nekem az életük apró részleteit. Egyszerűen csak a közelemben akarnak lenni, velem akarnak mutatkozni, azt akarják, hogy ott legyek a partijukon, és legyenek közös fotóink. Egyszer valaki azt mondta: „Ha gazdag és híres akarsz lenni, először legyél gazdag, és még mindig eldöntheted, hogy akarsz-e híres lenni.”
Playboy: És ugyanez lányoknál hogy megy? Náluk mire kell figyelni? Azért voltak az életedben rendesen…
Csipak Péter: Voltak, nem panaszkodhatom.
Playboy: Szerintem három kategória van, de javíts ki, ha tévedek. Az egyik az, ha valakit teljesen hidegen hagy a másik vagyona és sikere, a második az, ha egy lány nem a pénzre hajt, de szereti, ha egy férfi sikeres és fel lehet nézni rá, a harmadik meg kizárólag a zsére izgul. Hülyeség ez?
Csipak Péter: Én nem tudnék ilyen egyszerűen kategorizálni. Kétségkívül a nők egy részét vonzza a külcsín. De melyikünk ne szeretné az ideje egy részét egy bomba jó nő mellett tölteni? Vagy egy igazán jó házban kényelmesen élni és sokat utazni? Ez egyaránt megegyezik férfinél és nőnél, csak a mi feladatunk, hogy ezt előteremtsük. És a nők többsége is így gondolja. Alapvetően a nők szinte kivétel nélkül szeretnének egy erős, magabiztos, karakteres, sikeres férfivel együtt lenni. Hogy aztán ez a siker mekkora kell, hogy legyen, az attól függ, hogy az a nő hová helyezi a mércét. Van olyan nő, aki csak Louis Vuittonban tudja elképzelni, de van olyan is, aki egy márkátlan farmerben is jól érzi magát. Van olyan, aki boldog tud lenni egy külvárosi bérlakásban is, de akad, aki a tizenkettedik kerület alá nem adja.
Playboy: Te kit keresel?
Csipak Péter: Olyat, akinek én kellek. S az, hogy körülöttem épp mi van – milyen környezet, vagyon, lakás –, az a „package” része. De ne csak az legyen fontos. Lehet, hogy ezt olvasva sokan naivnak fognak tartani, és azt mondják, hogy harminckilenc évesen még hiszek a mesékben, de én megtaláltam azt, aki pont ilyen.
Playboy: Horváth Évával mi volt a helyzet?
Csipak Péter: Elmentünk egymás mellett. Egyszer egy pszichiáter ismerősöm mondta nekem, hogy az nem véletlen, hogy a fiatalon kötött párkapcsolatok, házasságok nagy százaléka összeomlik. Ez azért van, mert alapvetően csekély az esélye annak, hogy fiatal korban – huszonévesen –, amikor még mindenki kialakulatlan személyiség, jól tudjunk választani. Vannak olyan ismerőseim, akik már attól, hogy egy lány szebben néz vagy hangosabban sikít, elveszik feleségül. Ők szeretik ezt. Ilyen nősülős típusok is vannak. De az a baj ezekkel a házasságokkal, hogy egyáltalán nem biztos, hogy felnőve a két ember egy irányba változik és egy irányba akar majd menni. Más lesz a fontos az életben, a családalapításban, a karrierben. Évával ez történt. Nagy szerelem volt, nagyon boldogok voltunk, de alapvetően más irányba indultunk el, és eltávolodtunk egymástól.
Playboy: Merre akarsz még továbbmenni? Mert kezdetben vala a gyűjtés, aztán ez építésbe fordult, de ez is csak munka. Mikor jön a betakarítás? Meddig akarod ezt csinálni? Vagy az irodádból visz majd el a mentő?
Csipak Péter: Jogos a kérdés. Az utóbbi egy-másfél évben néhány sorstársam a világban összeesett az irodájában vagy önkezével vetett véget az életének. De az 1929-es világválságban is ugráltak ki az emberek az ablakokon a Wall Streeten. Én nem így tervezem. Te teniszezel?
Playboy: Dehogy.
Csipak Péter: Gyerekkoromban versenyszerűen teniszeztem. Aki teniszezik, az ismeri azt a kifejezést, hogy labdaéhség. Az olyan, mint amikor túl sokat játszol, túl sokat edz a trénered, s már sem a backhand, sem a forehand nem jó, minden mozdulatod szögletes, és nem megy a játék. Aztán kihagysz egy-két hónapot, újra lemész edzésre, és úgy játszol, mint egy isten. Azt gondolom, hogy mindenkinek eljön az életében az a pillanat, amikor meg kell állni, hogy aztán újra érezd a labdaéhséget. Nem tervezem, hogy mentő jöjjön értem az irodába. Ez egyik lehetséges jövőképemben sem szerepel.
Playboy: Átvertek?
Csipak Péter: Persze. Mindenkit átvernek. Az nem művészet.
Playboy: Olyankor mit érzel? Az embert leveszik mások pénzzel. Pláne, ha van. Nem vagy dühös olyankor?
Csipak Péter: De. Magamra.
Összefoglalom: a Balatonra megyek pincérnek, aztán veszek egy utcát, és magamra leszek dühös, ha átvernek. Úgy egyébként pedig erősödik bennem a hit, hogy nem erről van szó, illetve nem ennyiről. Egyszerűen van, aki így szeret építeni, van, aki úgy… Még a végén kiderül, hogy ami kívülről gazdagságnak látszik, az mindössze annyi, hogy mások vagyunk, s akad, aki a pénzt munkaeszköznek tekinti, nem célnak. Borzalom.
Playboy: Mennyire része manapság egy ilyen menő üzletember életének a politika? Mennyire függsz tőle? Naivan azt gondolom, lobbi lobbi hátán.
Csipak Péter: A politikát kizárólag városfejlesztés – konkrétan Belváros-fejlesztési politika – alapján tudom szemlélni. Részben ezektől a döntésektől függ a befektetéseim megtérülésének időtartama. Üzletemberként azt tudom figyelembe venni, ami az elmúlt 15 évben történt. Ha a nemrég elkezdett Főutca-program befejeződik, az egész Belváros tengelye megváltozik, s ez gyorsíthatja az én befektetéseim megtérülését is.
Playboy: Ez nagyon píszí volt. Ne mondd, hogy neked ez ennyi. Vagy ebben az országban csak rajtad kívül hálóz be mindent és mindenkit a politika?
Csipak Péter: Nézd, 15 éve vannak üzleti érdekeltségeim a Belvárosban. Ez idő alatt volt egy polgári és – ha jól számolom – négy szocialista kormányunk, az V. kerületet pedig három gyökeresen más személyiségű polgármester irányította. Szerinted itt tartanék, ha nem tudnám magam függetleníteni a napi politikai csatározásoktól?
Playboy: Sok ember repül rá azokra, akiket gazdagnak tartanak? Sokan akarnak pénzt szerezni tőled?
Csipak Péter: Abban a pillanatban, amikor kiderül rólad, hogy sok pénzt keresel, vagy gazdag és vagyonos vagy – ami két külön kategória –, megszaporodnak a barátaid. Pillanatokon belül nagyon sokan lesznek, akik ott akarnak lenni veled mindenhol. Keresik a társaságodat, meg fognak hívni partikra, felköszöntenek a születésnapodon, névnapodon, és egy rövid pillanatra azt fogod hinni, hogy ez a sok ember mind a barátod. Aztán jönnek azok a helyzetek, amikor kiderül az igazság.
Playboy: Mit figyelsz? Mondj el a tíz rossz jelből kettőt, és akkor még mindig észreveheted a többit.
Csipak Péter: A telefonhívások száma például egyből csökken, ha valakivel már nem fut annyira a szekér. Amíg megy a dolog, addig kevés ember van, akit ne tudnál elérni. Míg ha esetleg éppen hullámvölgyben vagy, akkor kevesebben veszik fel a kagylót vagy még kevesebben hívnak vissza. Azok az emberek, akik általában a pénzemért, vagyonomért keresik a társaságomat – vagy egész egyszerűen csak akarnak tőlem valamit –, ritkán keresnek meg a problémáikkal, az igazi magánéletükkel. Azok az emberek nem mesélik el nekem az életük apró részleteit. Egyszerűen csak a közelemben akarnak lenni, velem akarnak mutatkozni, azt akarják, hogy ott legyek a partijukon, és legyenek közös fotóink. Egyszer valaki azt mondta: „Ha gazdag és híres akarsz lenni, először legyél gazdag, és még mindig eldöntheted, hogy akarsz-e híres lenni.”
Playboy: És ugyanez lányoknál hogy megy? Náluk mire kell figyelni? Azért voltak az életedben rendesen…
Csipak Péter: Voltak, nem panaszkodhatom.
Playboy: Szerintem három kategória van, de javíts ki, ha tévedek. Az egyik az, ha valakit teljesen hidegen hagy a másik vagyona és sikere, a második az, ha egy lány nem a pénzre hajt, de szereti, ha egy férfi sikeres és fel lehet nézni rá, a harmadik meg kizárólag a zsére izgul. Hülyeség ez?
Csipak Péter: Én nem tudnék ilyen egyszerűen kategorizálni. Kétségkívül a nők egy részét vonzza a külcsín. De melyikünk ne szeretné az ideje egy részét egy bomba jó nő mellett tölteni? Vagy egy igazán jó házban kényelmesen élni és sokat utazni? Ez egyaránt megegyezik férfinél és nőnél, csak a mi feladatunk, hogy ezt előteremtsük. És a nők többsége is így gondolja. Alapvetően a nők szinte kivétel nélkül szeretnének egy erős, magabiztos, karakteres, sikeres férfivel együtt lenni. Hogy aztán ez a siker mekkora kell, hogy legyen, az attól függ, hogy az a nő hová helyezi a mércét. Van olyan nő, aki csak Louis Vuittonban tudja elképzelni, de van olyan is, aki egy márkátlan farmerben is jól érzi magát. Van olyan, aki boldog tud lenni egy külvárosi bérlakásban is, de akad, aki a tizenkettedik kerület alá nem adja.
Playboy: Te kit keresel?
Csipak Péter: Olyat, akinek én kellek. S az, hogy körülöttem épp mi van – milyen környezet, vagyon, lakás –, az a „package” része. De ne csak az legyen fontos. Lehet, hogy ezt olvasva sokan naivnak fognak tartani, és azt mondják, hogy harminckilenc évesen még hiszek a mesékben, de én megtaláltam azt, aki pont ilyen.
Playboy: Horváth Évával mi volt a helyzet?
Csipak Péter: Elmentünk egymás mellett. Egyszer egy pszichiáter ismerősöm mondta nekem, hogy az nem véletlen, hogy a fiatalon kötött párkapcsolatok, házasságok nagy százaléka összeomlik. Ez azért van, mert alapvetően csekély az esélye annak, hogy fiatal korban – huszonévesen –, amikor még mindenki kialakulatlan személyiség, jól tudjunk választani. Vannak olyan ismerőseim, akik már attól, hogy egy lány szebben néz vagy hangosabban sikít, elveszik feleségül. Ők szeretik ezt. Ilyen nősülős típusok is vannak. De az a baj ezekkel a házasságokkal, hogy egyáltalán nem biztos, hogy felnőve a két ember egy irányba változik és egy irányba akar majd menni. Más lesz a fontos az életben, a családalapításban, a karrierben. Évával ez történt. Nagy szerelem volt, nagyon boldogok voltunk, de alapvetően más irányba indultunk el, és eltávolodtunk egymástól.
Playboy: Merre akarsz még továbbmenni? Mert kezdetben vala a gyűjtés, aztán ez építésbe fordult, de ez is csak munka. Mikor jön a betakarítás? Meddig akarod ezt csinálni? Vagy az irodádból visz majd el a mentő?
Csipak Péter: Jogos a kérdés. Az utóbbi egy-másfél évben néhány sorstársam a világban összeesett az irodájában vagy önkezével vetett véget az életének. De az 1929-es világválságban is ugráltak ki az emberek az ablakokon a Wall Streeten. Én nem így tervezem. Te teniszezel?
Csipak Péter: Néhány éve egy ingatlanos szaklapban volt velem egy interjú. Akkor azt mondtam, hogy a csúcson szeretnék kiszállni. Mostanra újragondoltam az álláspontomat, mert már tudom: nincs olyan, hogy csúcs. Úgy igazán nincs. Folyamatos változás és folyamatos fejlődés van. Azt gondolom, hogy az biztos, hogy a bennem lévő tehetség és az évek során összegyűjtött tapasztalat, az a tudás, amit autodidakta módon megszereztem, mindaz, ami a birtokomban van, kamatoztatható máshogyan is. Nem akarok még három utcát fejleszteni, nem akarom ezt csinálni egész életemben. Folyamatban van a Fashion Street folytatása, amit még be akarok fejezni, mert szeretnék valami igazán maradandót, valami egyedit alkotni Budapesten, a Belvárosban, amire minden fővárosi büszke lehet. Még egyszer megmutatni, hogy mire vagyok képes igazán, ami sosem könnyű – úgy értem, valamiben úttörőnek lenni –, és ami a mai körülmények között kifejezetten embert próbáló vállalkozás. Ennek befejezésével nem tervezek újabb utca fejlesztésébe kezdeni, mert akár az önmegvalósítás képességében, akár mint egy budapesti üzletember, tudok valamit, amit más nem, különben ezt nem tudtam volna elérni. Mindezekkel együtt kihoztam ebből a legtöbbet. Viszont önmagamat feláldozni ennek az oltárán nem akarom, mert nekem is csak egy életem van… A jövőben valami egészen mással szeretnék foglalkozni.
Playboy: Ne haragudj, hogy közbevágok, de amit a jövőről gondolsz, valószínűleg az is munka, csak másmilyen munka. Miért nem mégy el inkább Vietnamba, ahol állítólag havi harmincezer forintból háztartási alkalmazottal együtt el lehet éldegélni, ami ugye neked négyezer év biztos ellátást jelent, minden nap kimehetsz a tengerpartra és állandóan masszíroz valaki?
Csipak Péter: Azt hogy számoltad ki, hogy nekem mennyi pénzem van?
Playboy: Saccoltam. Szóval?
Csipak Péter: Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem a megfelelő pillanatban értem ide. Mire elkészült a Fashion Street, addigra beütött a gazdasági válság. Mire elgondolkodhattam volna azon, hogy talán visszalépek kicsit az operatív munkától, mire felépítettem egy szervezetet, amely tud nélkülem is működni, jött egy válság, ami igényli, hogy 100%-ig itt legyek. Főleg, ha nem akarom látni, hogy mindaz, amit létrehoztam, veszélybe kerül vagy tönkremegy.
Playboy: De valaha fogsz Vietnamba költözni és folyton koktélt inni?
Csipak Péter: Pont Vietnam nem szerepelt a terveimben. De mire majd ezt a sok stresszt, eredményt, ingatlanvagyont másra fogom váltani, addig az egészen biztos, hogy időt akarok magamnak hagyni arra, hogy megpihenjek, és nyugodtan eldöntsem, merre is szeretnék továbblépni. Tudod, ez a középkorú férfiak állandó problémája, én kicsit fiatalabban, néhány éve érkeztem ide. Korán lettem apa és sikeres üzletember, korán lett felnőtt a fiam, korán értem el arra a pontra, hogy ezt és még néhány dolgot kipipálhattam. A fiam jó úton van, azt gondolom, fel is fogják venni az egyetemre, okos, rendes srác, helyén van a szíve és az értékrendje. Tehát miatta nyugodt lehetek. Van valaki az életemben, akivel nagyon boldogok vagyunk és akivel nagyon jól érzem magam. És van egy komoly vagyon, amit az elmúlt 20 évben felépítettem. Ilyenkor tűnődik el az ember azon, hogyan tovább.
Playboy: Mivel kedveskedsz magadnak? A Ferrari például ilyen ajándék volt?
Csipak Péter: Igen. Régen mindig az volt a jelszavam, hogy ajándékozzuk meg magunkat néha. Lehet, hogy ez feminin dolog, de amikor egy siker elért, olyankor mindig megveregettem a saját vállam, és olykor adtam magamnak valamit. Egy órával, egy autóval, előfordult, hogy a karácsonyfa alá betettem még egy kis dobozt magamnak. De aztán később rájössz, hogy ezek egyáltalán nem fontos dolgok. A jó közérzet és a boldogság nem ezen múlik.
Playboy: Biztos? Jókedvet ad.
Csipak Péter: Átmenetileg. Persze. Ahogy az ital is, de nem ér semmit. Vagy a kábítószer. Az sem ér semmit.
Playboy: Azért kell ezt tudnod, mert a munkamánia is olyan, mint a kábítószer.
Csipak Péter: A siker olyan, mint a kábítószer.
Playboy: Az is attól függ, hogy méred. A bankszámla mérete a siker?
Csipak Péter: Visszautalnék az egyik első mondatomra. Egy dolog, hogy mennyit keresel, és egy másik, hogy mekkora vagyonod van.
Playboy: Nem egészen értem.
Csipak Péter: Oké. Én gazdag embernek azt tartom, aki rendelkezik számtalan bankbetéttel, megtakarítással, ingatlanokkal, részvényekkel, és egyébként nagyon kényelmesen él. Naponta egy-két órát foglalkozik azzal, hogy hívogatja a befektetési
brókereit, a cégei vezetőit – de esetleg azt is a hajójáról vagy egy chalais-ból teszi. A fennmaradó időt a szerettei körében, a hobbijainak hódolva és barátaival tölti el. Aki napi tizenkét órát dolgozik, mint én, az lehet, hogy sok pénzt keres és nagy vagyon felett rendelkezik, de közben rabja a munkájának: tehát nem szabad. Számomra a gazdagság pedig egyenértékű a szabadsággal és a függetlenséggel. Bár az elmúlt másfél évben nem nagyon kerestem pénzt. Inkább csak arra tudtam fókuszálni, hogy ne veszítsek… De mondom, az, ha valaki napi tizenkét órát dolgozik és a saját rendszerének, a titkárnőjének és Blackberryjének rabja, az nem szabad. Ennek az életvitelnek lehet következménye a gazdagság – ha meg nem halsz hamarabb. Mindig azt tanácsolom a barátaimnak, hogy soha nem szabad elfelejteni, miért indultunk el az úton. A pénz csupán eszköz, hogy megvalósítsuk az álmainkat, valami maradandót alkossunk, hogy kényelmesebbé, szebbé tegyük az életünket, és mindenféle felnőtt játékszereket vegyünk magunknak. De sokan elfelejtik ezt útközben, s amikor már minden megvan, akkor a cél és az eszköz helyet cserél. Ez az a pillanat, ahol az emberek elveszítik a fonalat, és Gordon Gekkóvá válnak dollárjellel a szemükben. Olyan emberek lesznek, akik feltehetően rendkívül sikeresek, de a környezetük, a családjuk, az igaz barátaik talán nem tartják majd ezt ugyanolyan fontosnak, mint ők maguk. Miközben észre sem veszik, hogy elmegy mellettük az élet. Nem tudom, hogy tudnám-e jobban csinálni, mint ahogy csináltam, de ha visszatekerhetném az idő kerekét tíz évvel, akkor biztos, hogy még több időt szánnék magamra és azokra, akik számomra fontosak.
Playboy: Azért ilyesmiket halálos ágyon szoktak mondani az emberek, tudod? Déri János az utolsó interjújában mondta, hogy sajnál minden percet, amit értekezleteken töltött és nem a családjával. Szóval a halál előtt rá szoktak jönni erre az emberek, de korábban viszonylag ritkán.
Csipak Péter: Én a felismerést nem könyvelem el nagy eredménynek. Igazán nagy eredménynek azt tartanám, ha a felismerést követően mindezt meg is tudnám valósítani. De ennek most objektív akadályai vannak. Húsz workaholic év után sem akarok hedonistává válni. Csupán mást szeretnék csinálni. Elköltöznék a világ egy másik részére…
Playboy: Vietnam?
Csipak Péter: Neked valamiért nagyon bejön az az ország. Ha ott nem is, de mondjuk Los Angelesben, New Yorkban vagy Londonban el tudnám képzelni az életemet.
Playboy: Meg fogod csinálni?
Csipak Péter: A döntés már megszületett, csak ennek még nincs itt az ideje. De meg fogom csinálni.
Playboy: Tíz éven belül? Öt?
Csipak Péter: Én remélem, hogy két-három éven belül visszatér az élet a gazdaságba. Munkám már most is van elég, újabb munkát nem akarok vásárolni. Most azon dolgozom, hogy azt, amit felépítettem, megvédjem. Három éven belül megcsinálom.
Playboy: Akkor három év múlva te Los Angelesben leszel, én Vietnamban, és írunk egymásnak. Jó vezetni egy Ferrarit?
Csipak Péter: Jó. Volt. Egy igazi élmény volt.
Ha még nem próbáltad, akkor feltétlenül tanácsolom, hogy próbáld ki. Egy dolgot el kell ismerni: az nem jó érzés, ahogy az emberek benéznek az ablakon. Azt mondtam a barátaimnak, hogy a Ferrari nem Budapestre való, hanem inkább a francia Riviérára. Ez egy szép tárgy. Miért? A Fabergé-tojás vagy az Eiffel-torony nem tetszik? Ezek emberi kéz által tervezett, művészi darabok, s nekem tetszenek. A Ferrarit is azért vásároltam, mert tetszett. De igazán élvezni a házam kertjében vagy autómosás közben tudtam. És természetesen az autópályán, 250 km/h felett. Végül eladtam az autót. Ez az ország még nem kész erre…
Közben még egyszer meggyújtja a szivart, mert az a beszélgetés alatt elaludt.
Playboy: A szivar is olyan, amit az ember ajándékba vesz magának?
Csipak Péter: Otthon, zenehallgatás mellett, egy pohár vörösborral elszívni egy szivart…az is jó dolog.
Playboy: Ilyen estéken végiggondolod, ki is vagy valójában?
Csipak Péter: Ezt már régen tudom. Egy idealista-maximalista álmodozó, aki ráadásul mindennek tetejében optimista is. Ez külön-külön is komoly teher – hát még együtt!
Akkor komolyan. Az egész beszélgetést azért vállaltam, mert egyrészt korábbról már ismertem Csipak Pétert, és három dolgot tudtam előre: egyrészt azt, hogy szeretném felcsipegetni annak részleteit, hogy hogyan válik az ember milliomos üzletemberré, azt is tudtam, hogy ez nem annyi, amennyit a lusta tömeg elképzel, mármint azok, akik csak panaszkodni tudnak, de hajtani nem.
De tudtam előre a harmadik komponenst is: azt, hogy bármilyen jól meg is ismerem ezt a folyamatot s azt, hogy milyen az, aki építeni tud és építményét védeni is, én sohasem leszek ilyen. Arra viszont számítottam, hogy egyre csökken az irigységem a vagyonosokkal szemben. Ők úgy jók, ahogy vannak, én így vagyok jó. Ők arra mentek, én erre. És én tényleg inkább havi harmincezerből élnék Vietnamban, a tengerparton. Te?
Szöveg: Jáksó László
Fotó: Burger Barna
Címkék: Csipak Péter Fashion Street
2010. 03. 05. 07:05:01 | Frissítve: 2010. 03. 05. 07:38:33 |
HA TETSZETT, OSZD MEG MÁSOKKAL IS!
Kapcsolódó cikkeink
- Kisó: marad a ruha!
- CKM: A Fradi csatára bátran mesél a balhékról
- Barsi Adri: "Ich werde ein Playmate sein!"
- Fáy Miklós
- Szabó Zsófi: Tudnék miről beszélni Radnaival!
- Zana Kata: Majka nem vetkőzik
- DJ Barna - Metzker Viki váltott
- Csipak Péter - A Fashion Street alapítója
- Cser Franciska férjhez megy, és DJ!
- Bíró Lajos - Véresen komolyan
Értékeld!
