Playboy Nagyinterjú - Grecsó Krisztián

grecsó krisztián,író,józsef attila-díj,élet és irodalom,interjú,playboy interjú,nagyinterj
Forrás: PLAYBOY / Glódi Balázs
Előfizetek

A József Attila-díjas író alapvetően az ÉS prózarovatának szerkesztője, emellett írótársaival színpadon zenél, táncművész öccsével meg az országot járja önálló estjükkel - és közben a démonaival is viaskodik néha.

Legutolsó, "Megyek utánad" című regényében azt dolgozta fel, miként hatnak a kapcsolatok egy férfi személyiségére. A József Attila-díjas író könyvei rendre a toplisták tetején tanyáznak.

Azért a skanzenbe szerveztük a fotózást, mert utalni akartunk arra, ami szerintem számodra nagyon lényeges: a vidéki gyökereidre. De persze a vidék nem ilyen.

Ez itt a vidék múzeuma. De ma már a vidék semmivel sem tisztább: ugyanolyan emberek élnek ott is. Sőt: a lehetőség, a munka hiánya és a szegénység borzasztó dolgokat hoz ki az emberekből. Mindig elképeszt, hogy olyan közösségben élhetsz, amikor nem kell bemutatkoznod soha senkinek. Amikor hazamegyünk, és az ismerőst, barátot-barátnőt hazavisszük, majd megpróbálom bemutatni, egyszerűen nem értik a gesztust. Ha így élsz le egy életet, ennyire zárt helyen, akkor különösen nehéz nem irigynek lenni, és nem összeméregetni, hogy ki hol tart. És megbélyegzik, aki kilóg. Kemény világ.

Ráadásul az elmúlt 15–20 évben tovább keményedett a dolog.

Visszajött a földesúri világ, ami olyan, akár a kasztrendszer. Kiskirályok vannak, akik azt csinálnak, amit akarnak, mert ők legalább adnak munkát. De olyan, hogy munkajog és munkavédelem - egyáltalán nincs. Az az érdekes, hogy azok se szeretik, hogy ha ilyen híreket adsz, akiknek a védelmében írsz. Az a reflex, hogy jobb kussolni, meghunyászkodni, behódolni. Ez egy sokgenerációs jobbágyi, paraszti reflex. De inkább kelet-európainak mondanám. Ez a "hallgassunk, tűrjünk". Aki nem hallgat és nem tűr, az meg hepciáskodik és hangoskodik. Vagyis nem a jogáért küzd. Így aztán ezen a világon ilyen eszközökkel nem lehet segíteni.

glódi balázs,grecsó krisztián,interjú,playboy nagyinterjú,író
forrás: PLAYBOY / Glódi Balázs

Ugorjunk a múltból meg a jelenből egy messzi-messzi galaxisba! Közismert, hogy a Csillagok háborúja is nagy hatással volt rád.

Elkötelezett Star Wars-rajongó vagyok. Legutóbb akkor néztem meg a klasszikus trilógiát, mielőtt ez az egész mostani őrület elkezdődött. Olyan mértékben ismerem az eredeti dialógokat, hogy rohadtul idegesít az új szinkron. Amikor Han Solo azt mondja: "Humbug ez! Hókuszpókusz!" - akkor nekem ne mondjon mást! Ezt egyszerűen nem lehet máshogy mondani.

Hogy akadt be a Star Wars?

Generációs élményként. Akkoriban volt még ifjúsági élet. Minden szombaton "Diákcentrum" nevű rendezvényt tartottak a szegvári művelődési házban. Minden szombaton lehetett szavazni, hogy mit nézzünk a moziban és persze minden szombaton a Star Warst nézzük. A fölsősök már magukon kívül voltak, mert kíváncsiak lettek volna másra is, de beült az alsósok hada, és nem volt mese: mindenki egy emberként szavazott a Star Warsra. Ez pontosan ugyanaz a jelenség, mint amikor a gyerek az adott mesét harminchatszor mondatja el a szülővel - és még jókor is lapoz, mert bár nem tud olvasni, tudja az egészet fejből. A mitikus térben lenni, belakni egy mesét - annál kevés jobb dolog van.

Kiállta a Star Wars az idők próbáját?

Ahogy most visszanéztem, szerintem tökéletesen. És arra is rájöttem, hogy a mítosz része akadt be a legjobban mindenkinek. Én nem azért utálom a későbbi trilógiát - ami az előzményeket mutatta be, ugye -, mert gagyi, hanem mert elvett egy csomó illúziót. Korábban egész világokat képzelhettél el. Találgathattad, hogy nézett ki Anakin Skywalker, a jedik világa, a Köztársaság. És utáltam, hogy megcsinálták helyettem - mivel az én fejemben minden megvolt. Nem szeretem látni az ugráló, fiatal Yodát, mert én az öreg mestert kedvelem. A mese akkor a legjobb, ha bíznak benned, és egy csomó mindent elképzelhetsz. Az egész nyitva van, és tevékeny részesévé válsz. Ha a filmkészítőknek van eszük, és úgy indítják újra a Star Warst, hogy hatalmasat ugranak az időben, az lesz a jó. Ha Luke Skywalker tényleg gonosz, és közben átugorjuk, hogyan lett azzá, és én azt megint elképzelhetem, akkor megnyugszom. Akkor meg tudták ugrani azt a lécet, amit az előzménytrilógiával nem. Ott ráadásul nagyon bíztak a számítógépben, és nem akartak semmit rendesen leforgatni.

Gyerekkoromban én mindig azon rugóztam, hogy létezhet olyan ember, aki ilyeneket kitalál?

Hát igen. Olyan az egész, mint egy görög sorstragédia. Annak is három jelenettel fel kell építenie a legdurvább helyzeteket. Például hogy egy fiatalembernek - Oidipusz - el kell vennie a saját anyját, miközben persze fogalma sincsen a rokoni szálakról. De a Star Warsban is felépítik öt jelenetből, ahogy a Köztársaság megbomlik, mert egy gonosz akarnok állt az élére. Hollywood tele van forgatókönyvíró iskolákkal, ahol a dramaturgiát és az írás fortélyait oktatják. Ehhez képest 77 óta nem sikerült olyan filmet készíteni, ami ezt felülmúlná.

Szerinted miért?

Azért, mert erre nincs recept. Az asztalosságra, a jó iparosmunkára - arra van. De hogy miként csillanjon meg a zsenialitás, azzal nem tudunk mit kezdeni. Egyébként megnéztem egy dokumentumfilmet is arról, hogy készült a Star Wars. Korábban végig azt hittem, hogy ezerszer tudatosabban, de közben nagy szerencséjük is volt olykor. Amikor például karbonitba fagyasztják Han Solót A Birodalom visszavágban, és éppen süllyed alá a majdnem biztos halálba, azt mondja neki Leia: "Szeretlek!" És ott van a forgatókönyvben, amint Solo azt válaszolja: "Én is szeretlek!" De hát az semmi. Az egy szirupos szar válasz! És erre Harrison Ford azt rögtönözte válaszként: "Tudom." Ilyeneken múlik. Fél mondatokon. Egy szón.

Leia és Han szerelme negyven éve szökkent szárba a filmvásznon. Vannak-e még ilyen klasszikus sztorik, vagy szerinted a férfi-nő kapcsolatban is sok minden fejre állt mára?

Meggyőződésem, hogy nincs új a nap alatt, és ma is hasonló problémáktól szenved mindenki. Mindig úgy tűnik, hogy megtörik a klasszikus trend, és jönnek az új jelenségek, meg a romló tendenciák, miközben ezt érezte mindenki harminc meg ötven éve is. Éppen most írtam egy novellát, ami 1982-ben játszódik, és arról szól, hogyan viszonyulnak a nők a szopáshoz. És azon vitatkoztunk Darvasi László barátommal, hogy mennyire lehetett ez tabu vagy közösségi élmény. Hogy ilyet egyáltalán lehetett-e csinálni 82-ben, vagy nem. Találtam egy 89-ben megjelent riportkönyvet a "franciás szerelemről" - ezt még így mondták akkoriban. Ezzel megdőlni látszott a tabu és minden negatív dolog, ami ehhez kapcsolódott a rendszerváltás előtt. Ám az derült ki, hogy ez mégiscsak a látszat. Megvolt minden korábban is. A polgári világban például nagyon hamar férjhez kellett menni, de utána is mentek a dolgok, megállás nélkül. Persze úgy kellett intézni, hogy a férjek ne tudjanak erről; hogy ne legyenek megalázva. De a felső középosztályban rendesen udvaroltatott minden nő magának. Nézd meg: ott vannak a Krúdy-szövegek, amelyek szerint a férjes asszony két-három "gavallért" tartott. Adódik az álkérdés, hogy akkor mi is az a gavallér, ugye...

grecsó krisztián,író,bus istván,nagyinterjú,playboy nagyinterjú,glódi balázs
forrás: PLAYBOY / Glódi Balázs

De manapság például egyre erősebbek a gender-kérdések, a feminizmus, és mintha beleivódna a közbeszédbe... Bár nem tudom, mennyire "városi" téma ez.

Valóban, sokkal jobban látom a témát a fővárosban felbukkanni. Itt ráadásul már antifeminista hullámok is elindultak - nemcsak a férfiak, a nők oldaláról is. Van, aki örömmel hangoztatja, hogy a hagyományos szerepleosztásban hisz. A környezetemben nagyon fura elvi csatározások mennek, amelyeknek a világon semmi értelme. Miközben létezik egy csomó valódi probléma és megalázó helyzet. Van egy egyedülálló nő ismerősöm, aki elvált, egymaga neveli a gyerekét, és folyamatos támadásoknak van kitéve. A teljes munkahelyi közösség azt gondolja róla, hogy nyugodtan meg lehet dugni, mert teljesen ki van éhezve. Persze ők meg a gyereket nem vállalnák fel, csak a szex mehetne. Ilyen helyzetekről és a megoldásukról viszont senki nem beszél.

Szerinted mi a legakutabb probléma manapság, ami mind a nőket, mind a férfiakat érinti?

Még mindig megvan a klasszikus tenyészbika szerepünk. És nincsenek válaszaink arra, amikor azzal találkozunk, ha egy nő tökéletesen önálló, és eltartja magát. Nagyon sok olyan ismerősöm van, ahol a férfi az egyszerűbb, a nő pedig jobban képzett, iskolázottabb. És a közösség felé nem tudják jól megmutatni magukat. Egyszerűen nem járnak inkább el hazulról. A nő társasága a férfinak nem kellemes, a férfi meg nem meri bemutatni a nőt, mert a barátai vízvezeték-szerelők. És ha körbenézel egy gimnáziumban vagy egy egyetemen, öt év múlva még nagyobb bajok lesznek. Merthogy ezeken a helyeken nincs férfi. A férfiaknak nincs válasza erre a helyzetre, és akkor előjönnek a komplexusok. Meg a legrosszabb reakció: az agresszió. Az sincs kitalálva, hogyan tud klasszikus szerepben családot irányítani egy férfi. Diktátor legyél, meg tenyészbika - erre vannak minták. Legyél macsó, aki bárkit megcsalhat. De látsz olyat bárhol, aki azt mondja: "Rendben vagyok magammal, tudom, hány kilós vagyok, nincs bajom az élettel"? Hogy tudom, mik az értékeim?

Remélem, a mi generációnk nem olyan lesz apaként, mint az előző. Egyszerűen nincsenek apamintáink, hiszen ők nem kerültek be a nevelési körforgásba. Én emlékszem a saját generációmra: akinek kicsit is normális apja volt - értem ezalatt, hogy nem volt alkoholista, beszállt, amikor fociztunk, és néha mondott egy-két vicces dolgot -, hát ott lebzselt az egész banda. Nem is tudtuk, hogy miért. Hogy mit akarunk ott. Ma már tudom: egy normális férfimintát. És ez imponált nekünk. Könnyes szemmel néztük. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbálunk normálisak lenni a fiainkkal és a lányainkkal.

A te apád hogy intézte a dolgokat?

Apám rendkívül önérzetes volt. Hirtelen haragú is tudott lenni. Kicsit olyan volt, mint Marty McFly a Vissza a jövőbe című filmben. Akit minden alkalommal be lehet húzni ugyanazzal a félmondattal a csőbe. Azzal, hogy: "Nyuszi vagy, McFly!" Középiskolás voltam, amikor egyszer minden előzetes figyelmeztetés nélkül kirúgtak a kollégiumból. Ráadásul azért, mert kézen fogva sétáltam egy lánnyal a folyosón. 1990-ben vagyunk, tehát még egészen mások az erkölcsök. Apám teljesen kiakadt. Megbeszélték anyámmal, hogy bemegy és beszél az igazgatóval. Ráveszi, hogy vegyenek vissza. Én teljesen kétségbe voltam esve, mert a többiek már meggyőzték a szüleiket otthon, hogy elmehetnek albérletbe. Én meg teljesen össze voltam törve, mi lesz velem, ha vissza kell mennem? Apám elindult Csongrádra - az egy átszállásra volt tőlünk. Biztos, ami biztos, az állomáson bement a restibe, beküldött egy Unicumot meg egy sört. Átért Csongrádra, hát ott is volt resti. Mire odaért az iskolához, már eléggé kiütötte magát. Az igazgató meg azzal a mondattal indított, hogy: "Én csak a kedves apukát sajnálom..." Nem tudta, hogy apámnak a sajnálat volt a nyuszija. Olyan nincs, hogy őt sajnálják. És nekiment az igazgatónak. Konkrétan meg akarta verni. Aztán kitették az iskolából, engem meg persze nem vettek vissza a kollégiumba. Borzasztó boldog voltam, anyám meg zokogott. És akkor mit kiabált apám? "Nem nevelünk belőle gyáva szart!" Egy parasztcsaládból indulunk, de ő már igyekezett kitörni. Ő már egy dekadens figura, egy rocker, egy hippi, aki szavalóversenyekre jár, és folyamatosan produkálja magát. És az ő példája ebben az értelemben rengeteget segített - még ha neki sajnos nem is jött össze. Mert megértettük az öcsémmel annak a felelősségét, hogy ha benned van az ambíció, ha meg akarod magad mutatni, az ott fog gomolyogni mindig is a lelkedben. És akkor nem döntés kérdése, hogy élsz-e vele, vagy sem.

glódi balázs,grecsó krisztián,író,élet és irodalom,megyek utánad,bus istván,playboy interjú,playboy nagyinterjú,playboy exkluzív
forrás: PLAYBOY / Glódi Balázs

Mi volt a hajtóanyagod, ami végül sikerre vitt?

Az érettségi banketten magához hívott az elnök, aki egy szegedi gimnázium matematika-fizika szakos tanára volt, és azt mondta, micsoda dosztojevszkiji figura vagyok. Elég félelmetesen hangzott.

Hát ez nem kifejezetten bók.

Azt is mondta, hogy vigyázzak magamra, mert a szárnyalás és a nagy bukás is benne van abban, amilyen vagyok. Egyébként is szorongós típus voltam - és vagyok is -, tehát ezt nem kellett tovább erősíteni. Féltem a démontól, ami bennem lakik. Egész gyerekkorom azzal telt, hogy azt hallgattam - tévében, rádióban -, hogy az alkoholista szülők gyereke nagy valószínűséggel alkoholista lesz. Azt a pedagógust vagy szociológust, aki ezt mondja, úgy megkérdezném: nem gondolsz arra, hogy ez a gyerek, aki ott ül, mit érez? Hogy ráolvasod, mint egy átkot. Mint egy önbeteljesítő jóslatot. Rettegtem a piától, rettegtem minden olyan démoni elemtől, amiről éreztem, hogy ott van bennem. Hogy kisiklok, és félremegy az életem. Úgyhogy aztán mindig dupla energiával dolgoztam. Féltem tőle, mi lesz, ha nem vesznek fel sehova továbbtanulni. De nem úgy, mint mások, hogy legfeljebb elmegyek egy évre dolgozni, és akkor mi van? Hanem azt gondoltam, hogy akkor vége lesz a világnak. Az a pokol, ott nincs mese. És akkor bejutottam Békéscsabán a Tanítóképzőbe, és én voltam a világ legboldogabb embere. Három év után jött volna a katonaság. Ugyanez. Nem attól féltem, hogy nekem fél évig ott kell lennem egy szobában másokkal. Hanem magamtól. Attól, hogy ha elmegyek katonának, nekem végem. Kisiklom, és annyi. És ugyanez volt mindig: örökké menni tovább. Amikor elvégeztem a Tanítóképzőt, kínáltak Békéscsabán egy újságírói állást a Békés Megyei Napnál. Nagyon jó kollektíva volt. Ehelyett elmentem bölcsészkarra öt évre, munka nélkül, úgy, hogy magam tartottam el magam zsíros kenyéren nyomorogva, mert attól féltem, hogy akkor is baj lesz. Anyám persze ezt sem értette, mert az újságírói állás több lett volna, mint amit bárki elért a családban. De nem vállaltam, mert ott zakatolt a fejemben a visszatérő mondat: hogy akkor "baj lesz, baj lesz".

Lehet ezzel szakítani?

Valamennyire igen. De a válásomkor volt egy pillanat, amikor megint megijedtem, hogy elkap a gépszíj. Szerencsére akkor már ott volt velem Judit, a mostani feleségem, aki szeretett nagyon, és odafigyelt rám. Meg Spiró Gyuri segített sokat: a lakását kétszer is kölcsönadta nekem. Amikor ott álltam az üres dobozokkal abban a lakásban, ami a Pestre költözésem és a válásom jelképe is volt, kicsit úgy éreztem magam, mint egy videojátékban: egy szintet elbuktam, kezdhetem elölről. Le is mentem azonnal a Piccolo sörözőbe. Ott ült mindig Bächer Iván meg Gerlóczy Marci. Nem ez a randiszerű találkozás volt, mint amilyen Pesten van általában: hogy majd akkor két hét múlva, szerda este nyolckor találkozzunk az Instantban. Mint egy munkahelyi megbeszélésen. Hanem lerohansz, és ott vannak az emberek, akik gyakorlott válók, és értik, hogy mi a dörgés.

grecsó krisztián,író,interjú,nagyinterjú,playboy nagyinterjú,bus istván,glódi balázs,playboy exkluzív
forrás: PLAYBOY / Glódi Balázs

Miért váltál el?

Van olyan, amikor el kell engedni egymást. Három-négy generációval ezelőtt az átlagéletkor még 20–30 évvel rövidebb volt. Nekünk valahogy már nem megy az árkon-bokron, tűzön-vízen át. Úgyhogy nem biztos, hogy meg kell védeni egy kapcsolatot. Lehet, hogy ki kell belőle lépni. Lehet, hogy el kell engednünk valakit. Tisztelem, becsülöm, szeretem a volt feleségemet, telefonozunk, szoktunk beszélni. Boldog, jó formában van, és én is egy jó házasságban élek. De három évig nyúztuk egymást. Minek? Vannak menthetetlen ügyek, amikor nem lehet. Miközben rohadtul fáj a válás, mert kiszakad belőled egy darab.

Autó, óra, utazás... Hogy állsz a külsőségekkel?

Nem a legfontosabb, de azért bírom. Igyekszem az autómat közlekedési eszköznek tekinteni, miközben ha kinyitom a Playboyt, egyből az autókhoz lapozok. Aztán: bő fél év, és negyvenéves leszek. Óvatosan jeleztem is Juditnak, hogy még nincs órám.

Kiakaszt a negyven?

Olyan mértékben hangolódom, hogy szerintem ember még így nem készítette fel magát lelkileg. Teátrális hülyeség, tudom. De amikor betöltöttem a 39-et, már elkezdtem a vad készülést arra, hogy túléljem a 40-et. Elkezdtem adagolni magamnak, hogy ez lesz. Próbálom nem észrevenni, hogy megritkult a hajam. Próbálom nem észrevenni, hogy magáznak a közértben. De közben tényleg nem haldoklunk, nem kell itt drámaian pózolni. Viszont nem is szabad elbagatellizálni. Mégiscsak a felénél vagy!

Az interjú a PLAYBOY 2015 decemberi számában jelent meg.
Írta: Bus István
Fotó: Glódi Balázs
Stylist: Kazal Viktória, Smink: Radó Nancy
Külön köszönet a Szentendrei Skanzennek a fotózáshoz nyújtott segítségéért!

Olvasd el ezt is!
Tovább olvasok
Koncert mellé: sport!

A legsportosabb fesztiválként is számontartott EFOTT-on idén július 9-15. között 35 féle testedzési formát kínálnak.

Avalon megjött és páros tűsarokkal rúgja be a hétvégét

Bármit is terveztél, egy kicsit még ráér.

Ne maradj le a legfrissebb hírekről

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig azonnal értesülj mindenről.

Egyéves előfizetés (10 lapszám) 9950 Ft helyett csak 4950 Ft, így lapszámonként csupán 495 Ft.

Csak 4950 Ft

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem