Vadon János - Fő, hogy utazunk
Valamikor a hetvenes évek végén, még szőrtelen köldökű gyerkőckoromban láttam a tévénkben egy rajzfilmet, a címe az volt: „Fő, hogy utazunk!”...
... A rajzfilm főhősei (azt hiszem, két egér) egy autóval indultak el toronyiránt, a verdájuk pedig az utazás során egyre drámaibban leamortizálódott. De hőseink életkedvét az utazásra lassan alkalmatlanná váló jármű nem tudta elvenni, ők töretlen optimizmussal és vékony hangon csak annyit cincogtak: „Fő, hogy utazunk!”
Na, hát kábé én is így vagyok a témával. Az első komolyabb túráim még a Rákoshegy–Farmos vonalon következtek be, amikor nyaranta vonatra szálltam, hogy hadüzenet nélkül megrohanhassam az anyai nagymamám kertjében viruló málnabokrokat. Szokták mondani, hogy egy cseperedő gyereknek legalább egy kiló koszt meg kell ennie ahhoz, hogy combos immunrendszere legyen. Na, ehhez szerintem már egy Rákoshegy–Nagykáta út is elegendő volt akkoriban. De persze a legvadabbak az illemhelyek voltak, amiknek az ülőkéjére leülni annyi kockázattal járt, mint a Nostromo legénységének leszállni az LV-426-ra a Nyolcadik utas a halálban…
De hol érdekelt ez engem akkoriban, amikor a horzsolásaimat még csak a nyálammal fertőtlenítettem, mosatlan gyümölcsön éltem, és még volt cirka öt évem ahhoz, hogy rádöbbenjek Samantha Fox felsőtestére.
Az első igazán nagy utazásomat már leérettségizve, saját zsebből finanszíroztam. Egy éven át jó pár köbméter kakaót kellett lefőznöm – mint a Budapesti Tejipari Vállalat tejtermékgyártó szakmunkása –, hogy Görögországba utazhassak a haverokkal. Az athéni kalandra egyébként az tette fel a koronát, hogy az egy évig kuporgatott 100 nyugatnémet márkámat egy utcai valutaüzérnél váltottam át. Csak később derült ki, hogy az emberem nagyon otthon lehetett a mikromágiában, mert hiába figyeltem a kezét, ordas módon átvágott. Ugyanis miután utánaszámoltunk (kb. tízszer) a markunkba számolt kötegnyi drachmának, kiderült, hogy ember még nem váltott olyan rosszul valutát „görögben”, mint én. Maradt tehát cirka 20 márkám két hét nyaralásra. Nők, kaja, pia, bulizás… na, ezek voltak azok a dolgok, amiket elfelejthettem.
A következő alkalom arra, hogy személyes tapasztalatokkal bővíthessem szerény tudásomat, egy út volt a Trabantok földjére, pontosabban Kelet-Berlinbe. Akkor már anyagilag is jobban el voltunk eresztve, a havi fixeknek köszönhetően, így leginkább taxival utaztunk. Viszont akkortájt 1 keletnémet márka 7 forint volt, mi pedig, ahogy mondtam, ki voltunk tömve rendesen, legalábbis az ottani reálbérekhez képest. Főleg a Feri, aki cirka 3000 márkát hordott magával kis címletekben, egy fém rakasztáskában, ami eredetileg lőszeres hevederek tárolására szolgált.
Szóval, amikor egy taxis nekünk szegezte a kérdést Wagner nyelvén, hogy van-e lóvénk, akkor Feri felnyitotta a kis dobozát, a herr sofőr belenézett, aztán kiugrott a kocsiból, és külön nyitotta ki mindegyikünknek a Volga ajtajait. Azóta sem sikerült pénzzel elkápráztatnom senkit, csak a lányomat, amikor gőzhajót hajtogattam neki egy kétszázasból.
A következő igazán nagy utazásra elég sokat kellett várnom: majdnem húsz évet… Kaptam egy lehetőséget az élettől, meg a főnökeimtől, hogy hat héten át Argentínában melózhassak. Úristen, Argentína! Hirtelen azt sem tudtam, hova tegyem az országot. Jó, persze beugrott Eva Peron, az „isteni” Maradona, a tangóbárok, a falklandi háború meg egyéb közhelyek, de valljuk be, ekkora „tudással” egy 5000 forintos kérdésnek sem fut neki magabiztosan az ember egy Vágó-műsorban. Arról nem beszélve, hogy ilyen távolságra már légi járművel szoktak utazni, ez az élmény pedig például a Kossuth-díjhoz és a prosztatamasszázshoz hasonlóan akkor még hiányzott az életem emlékkönyvéből (az állami kitüntetés amúgy azóta sem jött össze). Az elkerülhetetlen repülést amúgy nagyon élveztem, főleg a kisebb gépeken, amiken a leszállások végén mindig azt vártam, hogy a fékcsikorgás elcsitulása után a kapitány kirúgja a pilótafülke ajtaját, és széles vigyorral az arcán, a szájában kubai szivarral, a széksorok között hátramenve mindenkivel lepacsizik, annyira vagánynak tűntek a landolások.
Aztán a rutinos utastársaim, száműzve a romantikát, elmondták, hogy ezek a nekem Top Gunosnak tűnő le- és felszállások teljesen hétköznapiak, csak én éltem addig ingerszegény életet. A kis gépek mellett amúgy a „nagy” is megvolt, amivel Európának intettünk „csá”-t! 12 órányi repülés után érkeztünk meg Frankfurtból Sao Paolóba, kicsit késve, ami miatt a következő gépre való becsekkolás Argentína felé a tervezett kocogásból sprintszámmá változott. De a lényeg, hogy elértük a csatlakozást, és minden nagyon patentnek tűnt, amíg nem kérték az útlevelemet. Az ugyanis akkor már nem volt a birtokomban, mivel miután a frankfurti gépről lecihelődtem, eltűnt valami fekete lyukban… Amikor ez tudatosult bennem, hirtelen belém dermedt az összes testnedv: nem beszélek sem angolul, sem portugálul, egy 12 milliós városban vagyok, ahol a hírek szerint évente 2500 ember tér meg a teremtőhöz valamilyen rablótámadás következményeként, és én nem tudom igazolni semmivel a személyazonosságomat, csak egy „máj ném iz Jani”-val! Szerencsére a kollégák, a főnökeim és a helyi magyar konzul segítségével sikerült elkerülnöm egy súlyosabb, zokogással, rendellenes pulzusszámmal és szuicid gondolatokkal terhelt pánikrohamot. Hatórányi ügyintézés után hozzájutottam egy ideiglenes útlevélhez, így a gyerekem sem csonka családban nő majd fel és a fülemet sem kapták meg a rokonok valamelyik brazil favellából feladva, váltságdíjra ácsingózva, tértivevényesen, ajánlva. És bár a Sao Paoló-i őrület kigyomlálta pár hajhagymámat, a csavargástól ez sem vette el a kedvemet, és továbbra is azt vallom: fő, hogy utazunk!
Címkék: Vadon János Fórum magazin
2009. 09. 26. 20:50:00 | Frissítve: 2010. 05. 07. 15:39:13 |
HA TETSZETT, OSZD MEG MÁSOKKAL IS!
Kapcsolódó cikkeink
- Vadon János - Fő, hogy utazunk
Értékeld!
